| A butaság gyógyítható |
|
avagy hogyan mentettük meg diákok életét tanulási technológiával igaz mese
I. könyv Prológus1 A magyar oktatást 2000-ben nagy megrázkódtatás érte. Egy nemzetközi felmérés (PISA – Programme for International Student Assesment az az „nemzetközi tanulói teljesítmény mérés programja)eredménye kimutatta, hogy a 16 éves magyar diákok közül minden negyedik funkcionális analfabéta2! A vizsgált országok teljesítményei alapján minden területen átlagalatti eredményt értünk el. Mivel a mérés kifejezetten a versenyképes tudást térképezi fel, az elemzések szerint ennek a következő lesz a hatása az országra: a versenyképesség csökkenni fog, ami nagyobb munkanélküliséget jelent, és leszakadást sok volt kelet-európai országhoz képest is! Az oktatás vezetése próbált erre válaszolni, de a folytonos változtatások bevezetésén túl nem tudtak a problémával megküzdeni. A legutolsó, 2007-es felmérés összefoglalója tudatta: „Nincs változás a magyar diákok eredményeiben.” 7 teljes év telt el... Az Alkalmazott Oktatástan korrepetitorai3 és csoportjai eközben a háttérben értek el csodákat: „Megszerettem a tanulást!” „Most már érdekelnek a dolgok!” „Pár nap alatt megtanultam olvasni, pedig azt mondták, hogy nem fogok tudni, mert diszlexiás vagyok!” - mondták a tanulók akik találkoztak a tanulási módszerünkkel. Igen! Elszigetelt csodák történtek! De ez kevés! Sok, nagy és látványos változást kell előidéznünk, méghozzá gyorsan! 1. rész 2007 júliusában Budapest mértani középpontjában, Kőbányán, négy energikus nő egy üres lakásban titkos szövetséget kötött: Megmentjük a magyar diákokat! Mindet! És nem hosszú évek alatt, hanem nagyon gyorsan! Távoztak a lakásból, és látszólag hétköznapi háziasszonyokként folytatták tovább mindennapi tevékenységeiket, de a jövő alakulása az ebben a kis lakásban hozott döntéstől jelentősen megváltozott! Ők TUDTÁK ezt! Mások nem is sejtették, és sokan el sem tudták volna képzelni, hogy ez egyáltalán lehetséges. 2. rész A kezdet: 2008 áprilisa, egy pénteki nap. Kis település Közép-Magyarországon. Szakképző iskola, amelybe elhoztuk a tanulási képességfejlesztő programot. Egy kis méretű osztályteremben tucatnyi oktató és 16 „diák” néz farkasszemet egymással. 16 fiatal – 15-18 évesek –, akik már nem gyerekek, akik még nem felnőttek, és egyébként is sehová sem tartoznak. Nincs céljuk, nincs jövőjük, és nincs esélyük. Csak azért vannak itt, mert kötelező. Tanulni? Á, dehogy – eszükben sincs. „Már az első osztálytól nem értek semmit!” „Engem sose érdekelt a tanulás… az egy hülyeség.” Lemondtak róluk. Lemondtak magukról. És ez megrázó! TUDJÁK, HOGY BUTÁK. „Nekünk – mondják – nincsenek tanulási problémáink, hiszen nem is szoktunk tanulni!” A társaság nem alkot csoportot, nincs bennük érdeklődés; szedett-vedett, széteső társaság. Egyszerűen csak itt vannak, mert kötelező. Az egyetlen dolog, ami érdekli őket: „Mikor mehetünk haza?” 3. rész 2008 áprilisa, a program 4. napja: Névsorolvasás. Gaal Zsuzsa, a program vezetője beszél. Az arca megdöbbenést mutat. Keresem az okát. A szemével a gyerekek felé int. Rájövök – és abban a pillanatban én is megdöbbenek. A diákok diákok lettek. Néma csendben ülnek, és érdeklődve figyelik Zsuzsi szavait. Ez itt annyira nem megszokott, hogy gyanakodni kezdünk. Aztán felfogjuk: Felfogták! Felfogták a program célját, hogy megtanítsuk őket tanulni, amivel képessé válnak egy sikeres életre. A három eltelt nap alatt lekopott róluk a máz, és előmerészkedett valódi, kíváncsi gyerek-ember természetük. Hatalmas szeretetet és hálát kapunk tőlük. Csillognak a szemek! Gyakoriak a mosolyok, a megkönnyebbülések! A felismerések! Jó hangulatú, gyors haladás a tanulás megtanulásában, pedig még csak 3 napja dolgozunk velük! Hihetetlen a változás. 4. rész 2008 áprilisa, a program 6. napja: A tanulás teljesen zavartalan. Időnként ilyen mondatok hangzanak fel: „Ó, de kár, hogy rögtön vége!” „Ugye sokáig maradtok még. Veletek szeretünk tanulni.” A hosszú szünetben a tanulók kérik, hogy szakítsuk meg a szünetet és a tanítást. A tanáruk is bejön velük, és ugyanezt kéri. Mi történt? Köszönetük jeléül rendezetten, szervezetten és nagy szeretettel előadják nekünk a Ludas Matyit. Saját kezdeményezésükre! Meghatódunk. 5. rész 2008. május vége: Zsuzsi és én autóban utazunk megint a helyszínre. Egy hónap múlt el azóta, hogy lezáródott a program, amelyen 9 napig dolgoztunk együtt a gyerekekkel. Izgatottak vagyunk. Vajon mi történt azóta? Hogyan tudják a gyerekek a hétköznapjaikba illeszteni azt a tudást, amit megszereztek? Felfogták a jelentőségét? Vagy visszaestek a hétköznapi gondjaik közé, és elhomályosult az egész? Az iskolába lépve újra meghatódunk. A gyerekek fegyelmezettek, és megint műsorral készültek fogadásunkra. Virággal és pedagógusnapi versekkel köszöntöttek, amibe beleköltötték neveinket is. Filmesünk kérdéseire könnyedén, lazán és természetesen válaszolnak. Mi pedig megdöbbentünk azon, hogy miket! Tökéletesen megváltozott az életük. Magabiztosakká váltak, és céljaik lettek. Most meg mernek nyílni, és beszélnek rejtett és szégyellt titkaikról, hogy valójában milyen nehéz háttérrel rendelkeznek, ahonnan nem remélhettek segítséget, de a program még arra is jó hatással volt. Büszkék magukra! Javultak a tanulmányi eredményeik! Céljaik lettek! Stabilitást és hitet találtak saját magukban. „Most már tudják, hogy ők nem is olyan buták!” Tanulás? Ja, ezeknek a gyerekeknek a nagy része (mintha nem is azok lennének, akik áprilisban nagy hanggal zajongva bejöttek a terembe) TOVÁBB AKAR TANULNI! Négyen jelentkeznek, hogy szeretnék megtanulni, hogyan tudnak majd ennek a módszernek a használatával ők maguk segíteni másoknak. 9 nap!!! MINDÖSSZE 9 NAP. Ennyit kaptak! 9 nap tanulási technológiát! Úristen! Mi lenne, ha már az első osztálytól kezdve így tanultak volna? Mi lenne, ha minden gyerek így tanulhatna?! Itt volt az a pont, amikor megértettük, hogy nekünk nem lehetőségünk az, hogy megadjuk ezt nekik, hanem KÖTELESSÉGÜNK! Az ország minden gyermekének! Nem tehetjük meg, hogy megfosztjuk a többi gyereket attól, amit ezek a gyerekek kaptak! ---- Ez nem kitalált történet. Még egy rövid film is készült róla, amit megnézhetsz az Alkalmazott Oktatástan honlapján: www.AlkalmazottOktatastan.hu Telekesi Judit
1. Prológus: előszó 2. Funkcionális analfabéta: nem érti, amit olvas 3. Korrepetitor: olyan személy, aki tanulóknak segít a tanulmányaiban. A lap tetejére |